Ez furcsának tűnhet, hiszen ha van olyan, amiért egy varázsló elcserélné még a nagymamáját is, az a hatalom. De valójában nem annyira furcsa, mert bármelyik mágus, aki elég értelmes ahhoz, hogy öt percig életben maradjon, ahhoz is elég értelmes, hogy rájöjjön, ha van is bármiféle hatalom a démonológiában, akkor az a démonoktól függ. Ha a saját céljaidra használod, az olyan, mintha csörgőkígyóval próbálnál egereket agyonverni.

Még a varázslók is furcsállják a démonológusokat, akik rendszerint titkolózó, sápadt emberek, bonyodalmas dolgokat művelnek elsötétített szobákban és nyirkos, erőtlen a kézfogásuk. A démonidézés nem olyan, mint a rendes, becsületes varázslás. Egyetlen önérzetes varázsló sem trafikálna a démonikus birodalommal, melynek lakossága oly hatalmas gyűjteménye a kolomposoknak, amilyet csak találhatsz a legelőkön kívül.

Széltoló alaposan megszemlélte a csontvázat, a biztonság kedvéért. Úgy tűnt, annak semmi kedve hozzájárulni a dolgokhoz.

— Az a hogyhíjjákjához, nagyapjához tartozott — jelentette ki egy recsegő hang a háta mögött.

— Egy kissé szokatlan hagyaték — válaszolta Széltoló.

— Ó, nem személy szerint. Egy boltban vette valahol. Egyike azoknak a hogyhíjjáknak, artikulált hogyhíjjákoknak.

— Hát most nem mond valami sokat — jegyezte meg Széltoló, aztán mélyen elhallgatott és elgondolkozott.

— Ööö — szólalt meg anélkül, hogy megmozdította volna fejét. — Pontosan mihez is beszélek?

— Hogyhíjják vagyok. Itt van a nyelvem hegyén. P-vel kezdődik.

Széltoló lassan megfordult.

— Papagáj vagy? — kérdezte.

— Az az.

Széltoló rámeredt az izére fönt, az ülőrúdon. Fél szeme volt, ami rubinként csillogott. A maradék nagy részét rózsaszín és bíbor bőr borította, tollfoszlányokkal telehintve, ezért egészében véve konyhakész hajkefe benyomását keltette. Köszvényesen billegett a rúdján, aztán lassacskán elvesztette az egyensúlyát, míg végül fejjel lefelé lógott.