— Azt hittem, ki vagy tömve — hökkent meg Széltoló.

— Kapd be, varázsló!

Széltoló fütyült rá, és odasettenkedett az ablakhoz. Kicsi volt, de egy enyhén lejtő tetőre nyílt. És odakinn van az igazi élet, igazi ég, igazi épületek. Odanyúlt, hogy kinyissa a zsalut…

Sistergő áram vágott végig a karján és a kisagyában földelte magát.

Leült a padlóra és az ujjait szopogatta.

— Megmontta neked — közölte a papagáj előre-hátra himbálózva fejjel lefelé. — De te nem hogyhíjjákoltál rá. Elkapott téged a hogyhíjjákodnál fogva.

— De csak démonokra szabadna hatással legyen!

— Á! — rikoltotta a papagáj elég lendületet szerezve, hogy függőlegesbe hintázzon, amikor aztán annak tömpe maradványával, ami valaha a szárnya volt, egyensúlyba hozta magát. — Ez attól függ, ugyebár. Ha a „Hogyhíjjákok” feliratú ajtón jössz be, akkor úgy fognak bánni veled, mintha hogyhíjják lennél, igaz? Úgy értem, démon. Alávetve az összes szabálynak meg hogyhíjjáknak. Számodra persze pech.

— De te tudod, hogy varázsló vagyok!

A papagáj vijjogott. — Én láttam őket, haver. A leghogyhíjjákját. Némelyiktől azok közül, akik itt megfordultak, tőlük aztán torkodon akadna a kölesed. Óriási, pikkelyes, tüzes hogyhíjjákok, hetekbe telt leszedni a kormot a falakról — tette hozzá elismerő hangon. — Persze, ez még a nagyapja idejében történt. A kölyök nem volt valami ügyes benne. Egész mostanáig. Eszes legényke. Én a hogyhíjjákokat, szülőket hibáztatom. Újgazdagok, tudod. Borkereskedés. Rohadtul elkényeztetik, hagyják, hogy játszadozzon a hogyhíjjákja ócska holmijával, „Ó, annyira intelligens fiú, mindig a könyveket bújja” — majmolta a papagáj. — Sose adnak neki abból, amire egy érzékeny, növésben levő hogyhíjjáknak nézetem szerint tényleg szüksége van.